Farkasnyomon

Mondom, azaz írom, csak nyomon, tehát senki ne várja, hogy farkas is lesz benne...a hűlt helyük, na az lesz.
A mezővel kezdem, mert azon kellett áthaladnom, hogy elérjem az erdőt. A szikrázó havas tájon, fekete földkupacok törik meg a ragyogást, valószínűleg vakondtúrások. Megyek tovább, nézelődök és úgy érzem meg kell állnom mert valami nincs rendben. Azok a földkupacok mozognak"...na akkor vagy igyál valamit, vagy egyél, vagy indíts hazafelé, mert még el sem indultál s már kápráznak a szemeid". Míg e gondolatsor átfut rajtam, egy másik megelőzve ezt, már meg is nyugtat: foglyok és figyelmetlenség.

Ezzel rendben is volnék, a napra viszont rossz érzéssel nézek mert lemegy mielőtt egy számomra megfelelő helyre érnék.

"Lővilágnál" kéne szállást keressek, mégis megállok és megvárom míg a nap eltűnik a láthatáron.

Sőt, a belső hangot elhallgattatva megvárom míg teljesen sötét lesz és közben giccses képeket készítek. Soha nem lehet az ember elég okos, mikor, mi a helyes cselekedet...?

Az esték télen ugyebár nem is annyira sötétek...de a hideg az naplementekor (napfelkeltekor szintén) megerősödik és ehhez hozzájárul a felkelő szelecske is. Az erdőben viszont sokat romlik a látási viszony, a hó minden lépésnél érezhetően keményebb és keményebb, az éhség is kezd előjönni. A halkan susogó erdő hangos csattanásként visszhangozza minden lépésem. Közbe megállok és engedem hatni az erdőt...bensőmből kifelé haladó hidegrázás próbálja ezt megtenni, mintha ki kéne teljesen hűlnöm ahhoz, hogy érezzem a természetet. Az erőm rohamosan csökken, sok energia kell a test melegen tartásához...enni kéne...ilyenkor? többet veszítek mint amennyit nyerek, mert az ujjaim egy percen belül érzéketlenné válnának, a kesztyű lehúzása olyan lenne mintha egy csapot engednék meg, amelyen a meleg távozhat belőlem. Itt alszok, ebben a helyben kötöm ki a függőágyat. Már előre recseg minden porcikám.

Türelmetlenül várom a hajnalt, egy örökkévalóság míg derengeni kezd, fárasztó ez a típusú várakozás...a reszketés miatt várhatóan izomlázam lesz :-) Készülődés közben érzem, hogy minden megfagyott: a bakancs nyikorogva recseg mikor a lábam próbálom beleerőltetni, a kenyér kopog - ismét hanyagolom az evészetet, veszélyes, még a végén itt hagyom a fogam. A külső ruházatom felnőtté vált az éjjel: megáll a saját lábán.
Ilyet ritkán éreztem, hogy nem esik jól levegőt venni és a szemeim is fáznak. Belelehelek a kezeimbe és gyorsan szívom is vissza a felmelegített levegőt.(másnap utána néztem a kinti hőmérsékletnek: -23fok)
Eltelik pár óra és enyhülnek a körülmények: világos lesz, ez is több a semminél. Megvannak a farkasnyomok, harminc százalékos siker. Pár lépés után nagyon szerencsésnek érzem magam, mert hiúznyom csatlakozik bele..ha sietek, még utolérem őket...vagy nem.

A hó szikrázik, a szemeim szintén

Követem a nyomokat, fel a hegyre és le a völgybe. Árkon-bokron túl, vágotton és szálerdőn is túl, még a tisztáson is túl.

És érzem a nap melegét! Etetés van...most már muszáj. Közben gondolkodok, hogy engem még sétáltattak meg farkasok, és azt sem köszöntem meg, vajon ez is az lesz?

Mindeközben egy róka eregél felfele a nyomaimon. Gyorsan készülök a fogadására. Ám ez hirtelen mozdulattal letér és másik irányba indul... nana, te nem fogsz meglépni... Elejébe kerülök (részleteket nem írok)

...majd hagyom nyugodtan távozni.
A farkasnyomok tovább kacskaringóznak, hol jobbra, hol balra és párszor elmosolyodom, hisz egy-egy ilyen kanyar kb egy órás kitérő a képzeletbeli egyenes nyomvonaltól. Ismét embersétáltatás van.

Megyek a nyomokon, mintha érezném a vadak jelenlétét és a természet jeges leheletét, borzongás járja át minden porcikám...ez nem egy elszállt elme képzelgése, ez valóság, hisz az éjjel egyé fagytam az erdővel :) 

Mikor felérünk a legmagasabb pontra, a változatosság kedvéért egyenesen lefelé vesszük az irányt. A nyomok egyre frissebbek...

...erős bűz terjeng a levegőben...terület jelzést követtek el...na, de ekkorát?! (pár mondattal előbb nem ezt éreztem)

Itt viszont megáll a tudományom, egyszerűen képtelen vagyok kiválasztani a megfelelő nyomot amely tovább vinne...hiába indulok el bármelyiken is, minduntalan visszatér a felség határhoz. "Ha lenne két életem, az egyiket..." itt hagynám, hadd tekeregjen tovább. 

Néha meg lehet unni a legfontosabbakat is. Tartom magam a "sötétben jövök, megyek" elvhez. Így esik, hogy meglep az este, nem annyira mint én az őzeket, de meglep.

Nem tudják mi jár körülöttük, nézelődnek, hallgatóznak talán még tanácskoznak is, majd távoznak.

Nem piszkálom őket, elegük lehet a farkasok miatt. 

Megkopasztott fatörzs tűnik ki a többi fa közül...megállok, megcsodálom

Friss farkasnyom hívogat...megállok, megcsodálom     

Őzek riasztanak...megállok, megcsodálom

Megsötétedtem...nem állok meg és nem csodálom...

Most már nem érdekel a csendben járás, sietősre fogom a dolgot, hisz messze még a főút és a szobám még messzebb. Szép volt, jó volt, de elég volt...elszokott az emberi szervezet a természettől és talán már nem is fog visszatalálni...de megéri próbálkozni és esélyt adni, ha másért nem, hát azért, hogy ezúttal is érezhessük, hogy élünk...és, hogy van vesénk.

"Ha feladod az álmaid meghalsz. Élve halsz meg!"

Közbe hagyjuk, hadd kísérjen egy zongora ...

Királykő, nem hiába kapta ezt a nevet, tényleg fenséges. Mintha megannyi hófehér gyöngysor lenne ráterítve egy magas, keskeny, fűvel borított hegyre. A sok vízszintes és függőleges repedés adja ezt az érzést. Ha sikerül elkapni egy olyan napfelkelést vagy naplemenést, ami narancssárga színt ad az egésznek, csak fokozza a látvány felejthetetlenségét. Ja, és persze az, hogy ha kiállunk egy magas pontra és körbenézünk, a világ közepén találjuk magunkat. Körbevesznek a Bucegi, a Fogaras, a Keresztény- és Nagykő-havas, a messzeségben a Baiului és a Csukás, no, meg persze egy csomó más hegy meg völgy amiket nem ismerek. Majdhogynem álomvilág ... végül is az, csak tőlünk függ, hogy azzá tesszük-e? A lehetőség adott, álmodozni lehet és ezt, ha kitartunk mellette, előbb vagy utóbb megvalósíthatjuk!

 Végül is azzá vállunk amit megeszünk és azok vagyunk amit érzünk. Az érzéseink határozzák meg a múltunkat és jövőnket s mi döntjük el a jelenben, hogy mit tegyünk és ez által mit érezzünk.

 Kockáztatni kell, vállalni tetteink következményét: a boldogságot vagy a fájdalmat ... cserébe, nos cserébe életet kapunk. Lehet csak pár percet, lehet csak pár órát vagy napot, de az egész élet percekből áll, sőt, még jobban le lehet bontani.

A percek meg csak telnek és csak telnek! és velük együtt az élet is eltelik! Ezeknek a perceknek van egy nagyon rossz tulajdonságuk: ha eltelt SOHA többé nem lehet visszahozni, örökre kimarad az életünkből! Mi meg alvással, haraggal, egykedvűséggel, ... , töltünk el belőlük rengeteget. Sokkal kevesebb a boldogsággal, önzetlen szerelemmel, bizalommal, szeretettel, ... , eltöltött perc.

 ... és, hogy mért? Egyszerű, mert emberek vagyunk, és mindent ki akarunk sajátítani. Amit nem értünk meg, vagy amitől félünk azt el kell pusztítsuk, ez érvényes úgy az érzésekre mint az élőlényekre.

 Egyszer élünk, de nem mindegy, hogy meddig, és főleg, nem mindegy, hogy hogyan.

Hajnalmadár

Ahogyan elsötétül az égbolt, úgy erősödnek a városok, falvak fényei és velük együtt az, hogy megvalósult egy álom... ez már az enyém, és szebb lett az életem, mert ritkán, de megesik, hogy egy jó emlék törölni tud egy rosszat. 

 Új hajnal, szép kilátás...

                                           ... és ahogy a látómező egyre szebb lesz, úgy tör rám a felismerés ...

                                                                                                                               ... a valóság SZEBB mint az álom volt.

 Egy zerge felbukkanása zavarja meg a simogató gondolatmenetet. Semmi gond, ez már valóság, nem álom, és mint ilyen nem lehet felébredni belőle.

 A távoli Csukás hegység sziklaalakzatai közt utat törnek maguknak a napsugarak, és nem csak ott, behatolnak egészen a csontomig. Ha azt mondanák, hogy halálom óráján válasszak egy pillanatot aminek az érzése lejátszódjon bennem, azért, hogy mosolyogva haljak meg, innen választanám azt a pillanatot amikor ... Hoppá, azt hiszem elszaladt velem a ló ... befejeztem a hegyi beszédet. Mondanám, hogy térjünk vissza a valóságba, de mivel ez a valóság, így hát azt mondom: térjünk vissza a zergékhez.

 A zerge nem zavartatja magát különösképpen, igaz figyelünk a mozdulatainkra.

 Majd megjelenik egy másik. Ez viszont hamarább észrevesz és futva távozik.

 A helyzet nem a legmegfelelőbb a narancssárga színbe borított hegygerinc megörökítésére, de mindent nem lehet egyszerre!

A "hegyi zümmi" is részt kér a világból, ő is ide tartozik.

Úgy fotózhatok le egy zergét, ahogyan mindig is akartam.

Futtában is összejön egy kép, igaz itt csak a feje éles.

Íme azokból a hófehér sziklákból egy rész, amelyek gyöngyfüzérként hatnak. Amúgy ez a Királykő főgerincének egy része, és ...

... itt a többi részéből egy nagyobb darab. Ez egyben az utunk hátralévő része is.

Szép nagy sziklafalak ezek és nem elhanyagolható az alattuk tátongó mélység sem.

A megtett út, majdnem teljes egészében látszik, a fenyők csak az első felét takarják ki.

 Visszautunk, a jól ismert zernyesti szoroson át vezet. Szó szerint szédületes, hatalmába kerített a szokás, hogy fentről lefelé kell nézni, és most, hogy ez teljesen megfordult, a járás biza elbizonytalanodott.

Az idő kitartott mellettünk az utolsó percig, és nemcsak az idő ... egy mondás jut eszembe: "ha Isten velünk, ki ellenünk?!"
 Úgy érzem, egy életre eladósodtam...

Zergék és medve

Menjünk a Bucsecs-be (hivatalos neve: Bucegi), másszuk meg a Molnár fogakat... Peersze, hogy igen!!! Bepakolom a beülőt, ereszkedő eszközt, önbiztosítót meg a fényképezőgépet...stb. Már ideje nekem is hegyre menni, rám fér egy kis mászkálás. Szűk két órás autókázás után, már szedjük is ki a zsákokat a csomagtartóból, vállalom a hegymászó kötél szállítását míg szükség nem lesz rá.
Utunk egy lerobbant ház mellett visz el, itt áll egy régi harckocsi. Nem állom meg, h ne készítsek néhány képet róla.

Saurer Berna, kb.1950-ből, hadi jármű

Az erdő közt, ahol felfelé igyekszünk, jó idő van. Bár meleg, de mégis páradús a pataknak köszönhetően, ami mellett haladunk. Sajnos nem követhetjük a patak folyását sokáig és mihelyt távolodni kezdünk tőle, máris érezzük a száraz meleg hatását. A kacskaringós erdei ösvény után, nyílegyenesen visz fel a "keskeny", néhol hatalmas sziklatömbökkel tarkított völgy. A nagy sietségben a fotózás elmarad, éppen csak, hogy nem futunk, valószínű azért, mert néhány sziklatömbön fel kell mászni... Lassan kezdem is érezni ahogy combjaim megtelnek vérrel, ennek meg lesz a hatása. Egy zergét pillantunk meg felettünk, amint éppen eltűnik a sziklák közt. Utána eredünk, de nem születik használható felvétel, túl sötét van még, "szerencsénkre" a nap nem süt ide be. Medve ürülékre bukkanunk, megnézzük, de nem foglalkozunk vele. Haladunk tovább, és ismét találunk egyet, a fiúk szórakoznak rajtam, mert picit alaposabban szemügyre veszem. Kérdezik, hogy mikori, mi merre, hány méter? Jól van na, de nincs kizárva, hogy nem futunk össze vele. Nekem ettől kezdve csak Rajta jár az eszem. Pár szál virág tud csak kizökkenteni.

Amint felérünk a nyeregbe, szélmentes zugot keresünk és leülünk reggelizni. Én folyton a szembe lévő oldalakat pásztázom: zergét, medvét keresek. Nem hiába, meg is látom amint egy zerge a gidájával ereszkedik alá a sziklafalak alatt.

Elég messze vannak, nyugton ülök, de folytatom a figyelést, ugyan csak eredménnyel: megvan a medve!

A  meredek, füves oldalon jövöget felfelé. Az étel nem kezd ízleni, a gyomrom összeszorul, a fiúk meg is jegyzik, hogy jó hamar elment az étvágyam...

Addig-addig, hogy a kötelet átadom, majd jó szórakozást kívánva, elkezdek ereszkedni a medve felé. Magasan vagyunk, kb. 2100m, és hát biza meg kell fogni valamit közbe, mert a vizes fű igen csak csúszik. Egy füves párkányon, zerge legelészik, ez eltereli a figyelmemet néhány felvétel erejéig.

Megyek tovább, a medve hol felbukkan, hol eltűnik a lépcsőzetes hegyoldalban.

Pont olyan a színe mint annak, amely egykor utánam indult volt, ugyan itt, a Bucegi hegységben, és eszembe jut néhány drámával végződött ember-medve találkozás, ugyan ezen a helyen. Sajnos minden kép egyforma, a hely adottságai miatt, no meg menekülési lehetőség hiányába, tartom a tisztes 40-50m távolságot. Közben a helyzet úgy hozza, hogy az imént látott zerge, ismét lencsevégre kerül. Beült hűsölni egy likba és hát én hamarább veszem észre őt mint ő engem.

Gondolom elmélyedt a kilátás szépségében.

Gyerünk tovább a medve után. Fura ilyen környezetben becserkészni a vadat, nem hallok semmit, nem érzek semmit és nem is látok túl sokat. Mindig sikerül beülnie egy-egy "lépcsőfok " alá, és nem tudhatom hol üti fel a fejét, jobbról, balról vagy pont előttem? Tényleg védtelen vagyok vele szemben, egy kés van nálam csak, és ennyi, már rég elhaladtam a biztonságot adó szikláktól, ahova, esetleg ! , felmászhattam volna. Egy hitvány, derékig érő fenyő mellől figyelem.

 Ez jó kép lehetne, ha felemelné a fejét és még azt is vállalnám, hogy rám nézzen, de neeem, ki nem veszi a fejét a fűből. Csak akkor mikor éppen nincs benne a keresőben.
Emberek jönnek a szemközti oldal ösvényén. Tudom, hogy megfognak látni, de....és kezdődik a figyelmeztetések özöne, persze románul, hogy így az "ursul" úgy az "ursul", én meg próbálok szerény kézjelekkel inteni nekik, hogy hagyják már abba! Valószínű nem így kell románul integetni, mert nem értik, én meg nem fogok kiállni a medve feje fölé és lengetni a karomat, hogy fogják már be, mert jobb esetben a maci meglépik, rosszabb esetben egyenesen felém fogják hajtani. Mire felfogják a helyzetet, arra az "ursu" is, és tovább áll, nem szereti a hangos turistákat... én sem, így hát vele tartok.

Nem egy nagy medve, de medve! Ezt szemelőt tartva, igyekszem alacsonyabb pontra kerülni mint ő ... háát, sok idő... megmászassa velem az "egész" oldalt, vagy kétszer. Minden egyes alkalommal, mikor eltűnik a szemem elől, kiráz a hideg attól, hogy vajon hol fog feltűnni? majd hiába várom, többé nem látom.
Bánatomat Havasi gyopárokba fojtom...

... és, mivel most van időm, elmerengek én is egy kicsit, akár csak a zerge.

Útban vissza a nyereg felé, érdekes virágra bukkanok.

Amint kapaszkodom felfelé a sziklákon, ismét megpillantom "a" zergét, igaz, most már harmad magával. Elvannak egy felé, legelésznek, pihengetnek, figyelőznek, a szokásos napi rutin feladatok. Én sem vagyok rest, nekihasalok a sziklafalnak és a közelükbe kúszok, szokásos rutin feladat. A napnak is rutin feladat, hogy égeti a bőrömet. Tehát, semmi érdekes nem történik ...azon kívül, hogy egyre közelebb kerülnek a zergék. Itt sem könnyebb mint a száraz erdőben, figyelnem kell, hogy mászás közben ne verjek le egy kövecskét se, mert arra biztos, hogy világgá szaladnának, és nem látnék mást mint pattogó barna foltokat a sziklafalakon.

Egyre távolabb kerülnek ...nem tudok minduntalan utánuk kúszni-mászni, mostani helyzetükből könnyen észrevesznek.

Miután szép barnára sültem, és lett egy hát zergés felvételem, megszólal a telefon ... találkozunk a Szarvasok völgyében.
Összeszedem a felszerelést és irány a találkahely.
Míg várok a másokra, fotózással töltöm az időt.

Fent, jobbról van egy világosszürke sziklatömb, ott medvéztem 

Részlet a Szarvasok völgyéből

Lent, az erdőben egy forrás melletti sziklán, lila virág várja hogy megörökítsék.

A sötét erdő hangulatát fokozzák a hatalmas sziklatömbökön élő fák és gyökereik. Nem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

Még egy utolsó kép a harckocsiról. Lehet tényleg az utolsó részemről, kitudja, mikor legközelebb erre járok még meg lesz-e?

Hazafele még megállunk egy tarlónál, szalmakazlakat fotózni. Ez nekem nem jön össze, maradok a zabos naplementénél.

Azt, hogy mit hagytam ki a vadak miatt, meglehet nézni B. Barni blogján