Farkasnyomon

Mondom, azaz írom, csak nyomon, tehát senki ne várja, hogy farkas is lesz benne...a hűlt helyük, na az lesz.
A mezővel kezdem, mert azon kellett áthaladnom, hogy elérjem az erdőt. A szikrázó havas tájon, fekete földkupacok törik meg a ragyogást, valószínűleg vakondtúrások. Megyek tovább, nézelődök és úgy érzem meg kell állnom mert valami nincs rendben. Azok a földkupacok mozognak"...na akkor vagy igyál valamit, vagy egyél, vagy indíts hazafelé, mert még el sem indultál s már kápráznak a szemeid". Míg e gondolatsor átfut rajtam, egy másik megelőzve ezt, már meg is nyugtat: foglyok és figyelmetlenség.

Ezzel rendben is volnék, a napra viszont rossz érzéssel nézek mert lemegy mielőtt egy számomra megfelelő helyre érnék.

"Lővilágnál" kéne szállást keressek, mégis megállok és megvárom míg a nap eltűnik a láthatáron.

Sőt, a belső hangot elhallgattatva megvárom míg teljesen sötét lesz és közben giccses képeket készítek. Soha nem lehet az ember elég okos, mikor, mi a helyes cselekedet...?

Az esték télen ugyebár nem is annyira sötétek...de a hideg az naplementekor (napfelkeltekor szintén) megerősödik és ehhez hozzájárul a felkelő szelecske is. Az erdőben viszont sokat romlik a látási viszony, a hó minden lépésnél érezhetően keményebb és keményebb, az éhség is kezd előjönni. A halkan susogó erdő hangos csattanásként visszhangozza minden lépésem. Közbe megállok és engedem hatni az erdőt...bensőmből kifelé haladó hidegrázás próbálja ezt megtenni, mintha ki kéne teljesen hűlnöm ahhoz, hogy érezzem a természetet. Az erőm rohamosan csökken, sok energia kell a test melegen tartásához...enni kéne...ilyenkor? többet veszítek mint amennyit nyerek, mert az ujjaim egy percen belül érzéketlenné válnának, a kesztyű lehúzása olyan lenne mintha egy csapot engednék meg, amelyen a meleg távozhat belőlem. Itt alszok, ebben a helyben kötöm ki a függőágyat. Már előre recseg minden porcikám.

Türelmetlenül várom a hajnalt, egy örökkévalóság míg derengeni kezd, fárasztó ez a típusú várakozás...a reszketés miatt várhatóan izomlázam lesz :-) Készülődés közben érzem, hogy minden megfagyott: a bakancs nyikorogva recseg mikor a lábam próbálom beleerőltetni, a kenyér kopog - ismét hanyagolom az evészetet, veszélyes, még a végén itt hagyom a fogam. A külső ruházatom felnőtté vált az éjjel: megáll a saját lábán.
Ilyet ritkán éreztem, hogy nem esik jól levegőt venni és a szemeim is fáznak. Belelehelek a kezeimbe és gyorsan szívom is vissza a felmelegített levegőt.(másnap utána néztem a kinti hőmérsékletnek: -23fok)
Eltelik pár óra és enyhülnek a körülmények: világos lesz, ez is több a semminél. Megvannak a farkasnyomok, harminc százalékos siker. Pár lépés után nagyon szerencsésnek érzem magam, mert hiúznyom csatlakozik bele..ha sietek, még utolérem őket...vagy nem.

A hó szikrázik, a szemeim szintén

Követem a nyomokat, fel a hegyre és le a völgybe. Árkon-bokron túl, vágotton és szálerdőn is túl, még a tisztáson is túl.

És érzem a nap melegét! Etetés van...most már muszáj. Közben gondolkodok, hogy engem még sétáltattak meg farkasok, és azt sem köszöntem meg, vajon ez is az lesz?

Mindeközben egy róka eregél felfele a nyomaimon. Gyorsan készülök a fogadására. Ám ez hirtelen mozdulattal letér és másik irányba indul... nana, te nem fogsz meglépni... Elejébe kerülök (részleteket nem írok)

...majd hagyom nyugodtan távozni.
A farkasnyomok tovább kacskaringóznak, hol jobbra, hol balra és párszor elmosolyodom, hisz egy-egy ilyen kanyar kb egy órás kitérő a képzeletbeli egyenes nyomvonaltól. Ismét embersétáltatás van.

Megyek a nyomokon, mintha érezném a vadak jelenlétét és a természet jeges leheletét, borzongás járja át minden porcikám...ez nem egy elszállt elme képzelgése, ez valóság, hisz az éjjel egyé fagytam az erdővel :) 

Mikor felérünk a legmagasabb pontra, a változatosság kedvéért egyenesen lefelé vesszük az irányt. A nyomok egyre frissebbek...

...erős bűz terjeng a levegőben...terület jelzést követtek el...na, de ekkorát?! (pár mondattal előbb nem ezt éreztem)

Itt viszont megáll a tudományom, egyszerűen képtelen vagyok kiválasztani a megfelelő nyomot amely tovább vinne...hiába indulok el bármelyiken is, minduntalan visszatér a felség határhoz. "Ha lenne két életem, az egyiket..." itt hagynám, hadd tekeregjen tovább. 

Néha meg lehet unni a legfontosabbakat is. Tartom magam a "sötétben jövök, megyek" elvhez. Így esik, hogy meglep az este, nem annyira mint én az őzeket, de meglep.

Nem tudják mi jár körülöttük, nézelődnek, hallgatóznak talán még tanácskoznak is, majd távoznak.

Nem piszkálom őket, elegük lehet a farkasok miatt. 

Megkopasztott fatörzs tűnik ki a többi fa közül...megállok, megcsodálom

Friss farkasnyom hívogat...megállok, megcsodálom     

Őzek riasztanak...megállok, megcsodálom

Megsötétedtem...nem állok meg és nem csodálom...

Most már nem érdekel a csendben járás, sietősre fogom a dolgot, hisz messze még a főút és a szobám még messzebb. Szép volt, jó volt, de elég volt...elszokott az emberi szervezet a természettől és talán már nem is fog visszatalálni...de megéri próbálkozni és esélyt adni, ha másért nem, hát azért, hogy ezúttal is érezhessük, hogy élünk...és, hogy van vesénk.