Szarvasbőgés 2007 és 2012

2007-ben így írtam erről a helyről (részletek):
"A bikuci meg csak jövöget, legel, jön, legel,..., és elkészül az első kép. Ez meg megtorpan, meghallja az exponálást - a mindenit a fülednek!"
"Na.
Kezdődik a buli. Igaz nem veszi túl komolyan, de azért bőgünk és közelebb jön. Ezt csak a hangjából ítélem meg, me mán nem látni semmit, pedig a hold már fent van. A szócsata meg folytatódik s megpillantom a fekete pontot a puszta közepén.
Na-na."
"Ma éjjel mintha hidegebb van. Mihelyt pirkad indulok. Fehérek és recsegősek a fűszálak, meg kell nézzek minden lépést, a legkisebb roppanás is ágyúlövésként hallatszik.

Elérem a válaszfalat, vagyis a válaszbokrokat és fát, innen nézek le a színpadra. A hófehér szőnyegen ott a barnás-szürke bika, zöld fenyőkkel körülvéve. Körbe állják és vigyázzák a műsort a zöld óriások. Hol lábbal, hol aganccsal kaparja, túrja a füvet. Egy darabka zöld folt árulkodik arról, hogy le volt feküdve, ha rövid időre is, felolvasztotta testével a hóharmatot. 

Két-három kép az enyémmel, bőgés közben, kaparás közben, oldalról, hátulról szemből. Elég pici lesz, de meglesz! ez most biztos. A digitálissal is készül kép, de gyenge és kicsi a zoomja. A nap még nem kelt fel, ezért gyengék a fényviszonyok. 

Indul a bika elfelé.

Na ne, még nem fejeztem be, kéne rövid filmecske is.
Utána szólok s megáll, sőt visszább jön s válaszol. Filmezni kezdek, s hát az akkumulátorok lemerülnek...hát...stb, stb."

2007 Fa és hold 

2012 Talán ugyan az a fa

2007 Színész a színpadon

2012 Évek óta üresen álló színpad

2007 Szálláshely 

2012 Csak vastagabbak lettek a fenyők, egyéb minden ugyan az

A jelen.

A helyszín ugyan az. Igaz hűtlen voltam két évet (mivel az előadás kezdet elmaradni), és azt is csak bőgéskor, de erre a szezonra visszajöttem. 

Az új népi hangszer, a láncfűrész, hangja szól mindenhonnan traktorzúgás kíséretében. A madárkákat ez nem zavarja, látszólag, vígan röppennek egyik fáról a másikra, hangosan méltatva a meleg őszi napokat. 

A "válaszbokroknál" állok, várok...de semmi nem történik. 

Lassan besötétedik, itt az idő felkeresni azokat a fenyőket, amelyek közé ki szoktam kötni a függőágyat. Nem sok a változás, csak nőttek azóta, vastagabbak lettek és lejjebb lógnak az ágaik. 

Meleg van, csiripelnek a tücskök és a hold fényénél mindent tisztán látni. 

Vissza-vissza nézek, biztos nincs mozgás a pusztán? Csak a hold világít...

Az éjjeli szállás készítése közben folyamatosan hallgatózok ...Csak a tücskök cirpelnek. 

Majd ismerősnek tűnő bika hang úti meg a fülem, rövid, kimért és unalmasnak tűnik. Hozzászólok és válaszol... de ennyi. Többé nem tudom "szóra" bírni.

Belefekszem a függőágyba és miközben az életemen gondolkodom, újra és újra bevillan egy-egy régi emlékkép a régi bőgésről. A hold feljebb kúszott az égen, mozgó, kísérteties árnyakat hozva létre a fák közt. Nincs mi ébren tartson, csak a szellő fújdogál. Elnyom az álom. 

Levél recsegésre riadok fel. A száraz avaron egy lehulló levél is hangosan landol, persze, hogy semmi sem  tud csendben járni. Nem lehet nagy vad, apró és szapora a lépése. Meg emelem a fejem, hadd lám mi az ... egy fehér foltot pillantok meg ami megmozdul mikor felé fordulok. El akar menni ... gyorsan utána "szólok" és felkapcsolom a fejlámpát. Abban a pillanatban fordul egyet velem a világ, kiráz a hideg és egyből magamhoz térek a kábultságból. Ismételten "odaszólok" neki, erre megfordul és leül, három méterre lehet. Lassan reszketni kezdek ahogy belenézek a zöldes-sárga hiúz szemekbe. Ül és nézzük egymást, közbe beleszimatol a levegőbe, látom amint mozognak az orrcimpái. Gondolom csak egy hiúz tud így nézni, ahogyan Ő néz, mintha mondani akarna valamit. Lehetséges vagy csak beleképzelem? ... és ez nem ok nélkül történik...vagy még mindig az elmélkedés hatása alatt vagyok? Szép nagy fejét elfordítja és feláll, a világos foltok megvillannak az oldalán, lábai nem túl hosszak viszont a teste elég magas, táblás. Elindul a másik irányba, de nem hagyhatom szó nélkül. Erre még visszapillant aztán már csak léptei zaját hallom, míg végül teljesen elnyeli az erdő.
Gyorsan átélem újra és újra a pillanatokat, megpróbálok minél többet elraktározni belőle.
Nehezen alszom el, előbb még elküldök két rövid üzenetet - ezt meg kell osztani.
Pirkadatkor ébredek, csend van és meleg. Elindulok a színpad irányába. Leülök a válaszbokrokhoz és várok. Talán erre téved egy színész. A fenyők változatlanul állnak és arra várnak, hogy újra hang és élet legyen vigyázó gyűrűjük körében. Lehet a régi színészeket már nem látom viszont soha többé... csak emlékeimben és néhány életlen fényképen.
Az idő telik, a nap felkel... még mindig semmi.
Talán a régi színészeknek nem volt idejük elmondani az ifjaknak, hogy valahol van egy színpad, vagy elmondták csak már nem volt erejük megmutatni...?... valahol, lehet, várják őket, mindegy mibe kerül. Szeretnék  hallani hangjukat, hogy az emlékek fonalát tovább lehessen szőni...
A nap feljött és csak a madarak mozgolódnak. A színpad üresen áll, a hideg és az előadás elmarad...
Talán jövőre?
Nem tudom, de újra eljövök és várni fogok rájuk

"Ha feladod az álmaid meghalsz. Élve halsz meg!"

Közbe hagyjuk, hadd kísérjen egy zongora ...

Királykő, nem hiába kapta ezt a nevet, tényleg fenséges. Mintha megannyi hófehér gyöngysor lenne ráterítve egy magas, keskeny, fűvel borított hegyre. A sok vízszintes és függőleges repedés adja ezt az érzést. Ha sikerül elkapni egy olyan napfelkelést vagy naplemenést, ami narancssárga színt ad az egésznek, csak fokozza a látvány felejthetetlenségét. Ja, és persze az, hogy ha kiállunk egy magas pontra és körbenézünk, a világ közepén találjuk magunkat. Körbevesznek a Bucegi, a Fogaras, a Keresztény- és Nagykő-havas, a messzeségben a Baiului és a Csukás, no, meg persze egy csomó más hegy meg völgy amiket nem ismerek. Majdhogynem álomvilág ... végül is az, csak tőlünk függ, hogy azzá tesszük-e? A lehetőség adott, álmodozni lehet és ezt, ha kitartunk mellette, előbb vagy utóbb megvalósíthatjuk!

 Végül is azzá vállunk amit megeszünk és azok vagyunk amit érzünk. Az érzéseink határozzák meg a múltunkat és jövőnket s mi döntjük el a jelenben, hogy mit tegyünk és ez által mit érezzünk.

 Kockáztatni kell, vállalni tetteink következményét: a boldogságot vagy a fájdalmat ... cserébe, nos cserébe életet kapunk. Lehet csak pár percet, lehet csak pár órát vagy napot, de az egész élet percekből áll, sőt, még jobban le lehet bontani.

A percek meg csak telnek és csak telnek! és velük együtt az élet is eltelik! Ezeknek a perceknek van egy nagyon rossz tulajdonságuk: ha eltelt SOHA többé nem lehet visszahozni, örökre kimarad az életünkből! Mi meg alvással, haraggal, egykedvűséggel, ... , töltünk el belőlük rengeteget. Sokkal kevesebb a boldogsággal, önzetlen szerelemmel, bizalommal, szeretettel, ... , eltöltött perc.

 ... és, hogy mért? Egyszerű, mert emberek vagyunk, és mindent ki akarunk sajátítani. Amit nem értünk meg, vagy amitől félünk azt el kell pusztítsuk, ez érvényes úgy az érzésekre mint az élőlényekre.

 Egyszer élünk, de nem mindegy, hogy meddig, és főleg, nem mindegy, hogy hogyan.

Hajnalmadár

Ahogyan elsötétül az égbolt, úgy erősödnek a városok, falvak fényei és velük együtt az, hogy megvalósult egy álom... ez már az enyém, és szebb lett az életem, mert ritkán, de megesik, hogy egy jó emlék törölni tud egy rosszat. 

 Új hajnal, szép kilátás...

                                           ... és ahogy a látómező egyre szebb lesz, úgy tör rám a felismerés ...

                                                                                                                               ... a valóság SZEBB mint az álom volt.

 Egy zerge felbukkanása zavarja meg a simogató gondolatmenetet. Semmi gond, ez már valóság, nem álom, és mint ilyen nem lehet felébredni belőle.

 A távoli Csukás hegység sziklaalakzatai közt utat törnek maguknak a napsugarak, és nem csak ott, behatolnak egészen a csontomig. Ha azt mondanák, hogy halálom óráján válasszak egy pillanatot aminek az érzése lejátszódjon bennem, azért, hogy mosolyogva haljak meg, innen választanám azt a pillanatot amikor ... Hoppá, azt hiszem elszaladt velem a ló ... befejeztem a hegyi beszédet. Mondanám, hogy térjünk vissza a valóságba, de mivel ez a valóság, így hát azt mondom: térjünk vissza a zergékhez.

 A zerge nem zavartatja magát különösképpen, igaz figyelünk a mozdulatainkra.

 Majd megjelenik egy másik. Ez viszont hamarább észrevesz és futva távozik.

 A helyzet nem a legmegfelelőbb a narancssárga színbe borított hegygerinc megörökítésére, de mindent nem lehet egyszerre!

A "hegyi zümmi" is részt kér a világból, ő is ide tartozik.

Úgy fotózhatok le egy zergét, ahogyan mindig is akartam.

Futtában is összejön egy kép, igaz itt csak a feje éles.

Íme azokból a hófehér sziklákból egy rész, amelyek gyöngyfüzérként hatnak. Amúgy ez a Királykő főgerincének egy része, és ...

... itt a többi részéből egy nagyobb darab. Ez egyben az utunk hátralévő része is.

Szép nagy sziklafalak ezek és nem elhanyagolható az alattuk tátongó mélység sem.

A megtett út, majdnem teljes egészében látszik, a fenyők csak az első felét takarják ki.

 Visszautunk, a jól ismert zernyesti szoroson át vezet. Szó szerint szédületes, hatalmába kerített a szokás, hogy fentről lefelé kell nézni, és most, hogy ez teljesen megfordult, a járás biza elbizonytalanodott.

Az idő kitartott mellettünk az utolsó percig, és nemcsak az idő ... egy mondás jut eszembe: "ha Isten velünk, ki ellenünk?!"
 Úgy érzem, egy életre eladósodtam...

Bucegi - "völgytúra"

Még csak az első két fát látni az erdőből a sötétség miatt, de mire pótoljuk a kimaradt reggelit már sokkal többet látni az erdőből mint tíz perccel korábban. Elég hamar hozzászokik a szem a sötéthez és amúgy is pirkad már. Szeretem ha időben érek valahová, habár az esetek nagy részében nem tudok ennek eleget tenni. Most sikerül, elkapjuk az első fényeket amelyek csodás színekben mutatják meg a természetet. Minden irányba érdemes fotózni, még nappal szemben is. Lent, a városban, most indul az élet ... mi meg, lassacskán, másodszor ehülünk meg, pedig még csak kb. 4 óra, 170km és pár száz méter szintkülönbség van a hátunk mögött, vagy éppen ezért...?

Egy mosolygós reggel

Úti célunk éppen csak kilátszik a fenyők mögül, egy vékony, fehér csík formájában.

Ösvény a Fehér völgy fele

Annyira belemerültem a tájba, hogy ha nem szólnak rám, nem veszem észre az alattam legelésző zergét. Ezért is megérte korán kelni...

Aki korán kell, az... nem fárad hiába.

A Fehér völgy bejárata

A Fehér völgy a Costila és a Caraiman tömbök közt elhelyezkedő, hosszú, majdnem egyenes sziklavölgy. Az elején még könnyedén járható, van választási lehetőség, hogy füves ösvény vagy sziklák. Mi természetesen a sziklákat választjuk, nem mindig az egyszerűbb megoldás a jobb megoldás!

Fehér völgy alsó része

Ahogyan érünk fel, úgy kerülnek egyre közelebb a sziklafalak egymáshoz. A sziklák mérete is nagyobb, van amelyiket meg kell "mászni", van amelyiket ki kell kerülni. (A mászáshoz itt nincs szükség kötélre, csak kevés odafigyelésre) A jókedvet azonban nem veszítjük el, mindig akad egy-két olyan megmozdulás amin lehet derülni ... néha a legjobb öröm a káröröm, ez persze a jobbik értelemben!!

Szűkül a völgy 

Egyre keskenyebb

A vége fele lassan eltűnnek a nagy sziklák, helyüket az apró kaviccsal vegyített, csúszós homok veszi át

A távolban a Csukás hegység szikláira fennakadó felhőfoszlány vonza magára a figyelmet.

Kilátás: elől a Baiului hegység, háttérben a Csukás 

A Costila tömbjének dél-keleti oldalán található Románia legnagyobb fala, a Fehér fal. Az mászóutak fokozottan nehezek, mind a hosszúság (450m), mind a konglomerát kőzet tulajdonságainak köszönhetően. Ez a fal tornyosul felénk a maga teljes pompájában az utunk egy részén.

Costila tömbje 

A Fehérvölgyből végül egy kis árok marad... és kiértünk. 

I. világháborús emlékmű

A kereszttől lenézve igencsak érezni lehet a mélységet, és a kilátás sem elhanyagolható.

Busteni város

A plató egy piciny része, az odavezető ösvénnyel

A lefelé út a Jepilor völgyön történik. Ez sajnos a nagy turistajárás miatt szét van tapodva. Elég sok a szemét és majd bokáig ér a por, igaz ez utóbbi a szárazságnak is köszönhető. A térdfájás nem kíméli egyikünket sem, de ez benne van a csomagban, így hát tetszik-nemtetszik, lassan csordogálunk lefelé a meredek ösvényen.

Jepilor (Törpefenyő) völgy