Siketfajdok a kényelmi zónán kívül

Immár hamadik éve, hogy jelen lehetek a siketfajd párzási ceremónián. Ahogy telik az idő úgy változik a szemlélet. Egyre többet tudok meg róluk és ez segít a viszonyulásban...de ez nem elég! Ahhoz, hogy közel kerülhessek hozzájuk, folyamatosan, évről évre kell a komfort zónám határait tágítsam.
A több napos esőzés végre megszűnni látszik.

Az eső már fél órája elállt, virrad.
Indulunk, de tudom, már késő. Rég ott kéne lenni a dűrgőhelyen.
Egészen kivirrad mire ideérünk, késő... Nem megyünk be az erdőbe, elzavarnánk a násznépet.

És már el is értünk a kényelmi zónához: azért, hogy ne ázzunk el, később indulunk, de ennek az ára az, hogy nem látunk semmit. Itt nem nézik el azt ha elkések, erről le kell szoknom.
Az idő még mindig bolyong, folyamatosan változik.
Szárny suhogás töri meg a csendet az erdő felől. Valahol távolból hallatszik egy strófa, de mind ez mesze van. A kakasok nászdalának a szakaszait nevezték el a régiek strófáknak. A fiatal fenyők közt, csendben ülve várjuk a napot és közben próbáljuk felfogni a környezetünk.

Legalábbis nekem fokozott odafigyelést igényel a fenyők ágain lévő esőcseppek látványának a feldolgozása. Ahogy a nap folyamatosan halad felfele, úgy váltogatják színüket ezek a cseppek. Zöld, sárga, narancs, vörös, kék, és ezek árnyalatai...és még több...némelyik, pár pillanatig, a szivárvány összes színét "lejátsza"...és tele van velük minden...viszont, ha nem jó szögből nézem őket, csak sima vízcseppek amelyek az erdőt tükrözik magukban.

Közben a köd is kezd feljönni a völgyekből, és a fenyőkön áttörő napsugarak játszanak benne. Nem tudok betelni, mindet meg akarom örökíteni, persze nem lehet.

Ahogy rohangálok a vizes fenyők közt, újabb és újabb helyzetet keresve a minél több szín meglátásához, eléggé átázok. Nem bánom, majd megszárad, de ha helyben maradok nem élhetem át ezt a boldogságot, amit a milliónyi kis csepp vált ki.
Megszűnik minden gondolat és csak az apró színes, gyorsan tovatűnő, csillogás marad.

Másnap már csillagfényben haladunk a vadcsapásokon.
Hűvös hajnali szellő bujkál a fák közt és titokzatos zajokra szorul össze szívünk...úgy-e éppen nem egy kakast riasztunk el?! Az erdőben teljesen elhagy minket a szemünk világa, a kezünket sem látjuk, hiába mozgatjuk az orrunk előtt.
A szellő testet ölt? érzem ahogy hozzám ér...végig simítja arcomat, egész testem és az idegeimet. Nagyon lassan lépünk, amúgy is meg kell várjuk míg szemeink hozzászoknak a megváltozott fényviszonyokhoz. Szét vállunk, mindenki a maga dolgát végzi ezután. Körülményes zaj nélkül lépni a száraz ágak között, de nincs mese! Nincs kifogás! Most nem létezik olyan, hogy: nem látok, nem tudom egy lábon megtartani magam, elfáradtam, pihenek, melegem van a sok ruhától, stb. Nem, ezek a kényelmi tényezők nem létezhetnek! Vagyis igen, de akkor indíts haza...! Mivel maradni akarok, ezeket nem érzem :)
A megfelelőnek tűnő helyre érve, gyorsan és csendben felkészülök a "végső" mozdulatlanságra. Beállítom a gép helyzetét, megoldom a nadrágszíjat, letérdelek egy csutak mellé és várok...még sötét van, de halk neszezés jelzi, nem vagyok egyedül.
Csak sejtésem van az időről, nagyjából negyven perc telik el az első szárnycsapás hangjáig. Erre a lábaim zsibbadása megszűnik. Majd ismét csak könnyed mozgások halk zaja. Újabb fél óra. Ismét majdnem elviselhetetlen irritációt érzek a combjaimban..na és?
A szellő kezd elülni, a sötétség kezd szétfoszlani. Az éhség kezd erősödni...nem hiába nem ettem és nem ittam már az este sem, tudom, akkor higiéniai problémák fognak fellépni...ha üres a bélés, könnyebb visszatartani a környékező könyörtelen kényszeres kényszerítgetést. Na jó, picit rátámaszkodom a kezeimre és megpróbálom érezni a lábaimat... sikertelen próbálkozás. Nem vagyok biztos benne, hogy azt az apró zörejeket nem-e azok a hosszú fülű manók okozták, amelyek kilopták a lábaimat alólam.
Pillanat alatt szűnik meg mindez...az első kakas beszáll a hátam mögé és indítja a dürgést.

Kisvártatva a többi is érkezik.
Mindenik elfoglalja a helyét, csak a tyúkok maradnak a fákon és onnan figyelnek... mindenre... be jó. Még mindig csak árnyakat látok magam körül, viszont ezek valódiak és jól hallható hangjuk van. Azt is hallhatom, ahogyan a szárnyaikat húzzák a földön. Most már sejtésem sincs az időről meg a testemről, egész egyszerűen nem létezek deréktól lefelé.

 A kezeim, szemeim és füleim működnek, ez most épp elég.
Mi lenne ha mondjuk egy medve vagy víziló megtámadna azzal a céllal, hogy felfaljon?...jól lakna...maximum jól megnézném magamnak.
Már lassan használhatom a fényképező gépet. Nem csak azért mert virrad, hanem azért is mert hirtelen megugrott a szárnyas vad sűrűség körülöttem. Persze, hogy minden belóg ami belóghat!!...de ilyen, ha nem takarítom ki az erdőt rendesen...

 Annyira közel megy el egy kakas, hogy még a szemem is behunyom, nehogy feltűnő legyek...csak a kezem kéne kinyújtsam és megérinthetném.
Aztán csend, nem sokáig, de elég ahhoz, hogy a test ismét zelegorkodjon. A ruha akkor jó volt, mikor jöttem, de most már nagyon meleg lett...mindenhol ragad rám, egyre nagyobb lesz a meleg és minden utolér. Pár órát még ki kell bírni... Igyekszem elterelni a gondolataimat.
Ebben segít a fényárban úszó fenyves és az újra színre lépő kakasok.

Ez a ruha, itt és most jó...ha ebben járnék nap mint nap az emberek között, az nem tenne jót a megítélésemnek...de mi értelme a drága, "szép", illatos(?) göncöknek?...főleg ha semmit nem ér az aki hordja.
Érdekes értékrend alakult ki mára: látszat értéket dicsőít az emberiség...itt, a természetben is adnak a látszatra: a szebb kakas nagyobb sikerrel adja tovább a génjeit...ám ez a látszat az egészség bizonyítéka! Itt nem lehet a férges testet csillogó mázzal elfedni!

Közben folyik a tánc javából, közel és távol, csőrök csattognak, szárnyak berregnek, lábak dobognak. A tyúkok szinte szégyenlősen húzzák meg magukat az ágakon, de mikor valamelyikük leszáll a földre, azonnal rohannak a lovagok a meghódítására.

Élmény, érzések sokasága tolong bennem. Jó lenne, ha az emberek tudnának ezekről a "természetes csodákról", amik körül veszik őket.
De nem sokan hagyják el a komfort zónájukat, pedig az élet azon kívül van...nem feltétlenül erdőbe kell menni, számtalan dologgal lehet életérzést tapasztalni...ohh, hogy drága cuccok gyűjtése is egy ilyen tevékenység?...könnyen meglehet...kinek a pap, kinek a papné s kinek a paplan.
A nap már magasra emelkedett, és a társaság hangja is kezd ércessé válni. Lassan tettlegességgé fajul a dolog. A "ne veszekedjetek, hanem csendben verekedjetek" mondás lassan életbe lép.

Egyre kevesebben maradnak és kettőre már majdnem mind elvonulnak és élelem után néznek.
Most már eleget vigyáztam. Megkockáztatom a portré készítést egy közeli daliáról. Összejön zavarás nélkül.

Ha elég sokat vagy kint, megszokod és hiányzik a reggeli éles levegő, a folyamatos odafigyelés. És nem nehéz ez az odafigyelés, mert ösztönösen jön, jól érzed magad, mert látod az értelmét az egésznek.
Nincs pazarlás, értelmetlen mozdulat...(hogy a ruházkodásnál maradjak) nem azért öltözöl fel, hogy kitűnj, hanem épp ellenkezőleg-azért, hogy beleolvadj...és közben megismerheted önmagad, azt amire képes vagy...megbarátkozol önmagaddal és gyengeséged erősítheted.
Az utolsó kakas nagyon megüli magát, nem akar menni, pedig erőst kéne!

Mikor végre megmozdulhatok, valósággal fáj kinyújtani a lábaim. Rendszertelenül szedem össze a felszerelést és feltűnés nélkül igyekszem eltámolyogni a színről. Vár a hűűűvős patak és a párnapos hideg étel...hmmm de be jó lesz!

Meleg kaja és meleg víz? azt majd akkor mikor lehetőségem lesz rá...addig annak örülök ami van...és megbecsülöm!
Hihetetlen jó érzés az is, hogy van olyan közelálló, akivel elbeszélhetjük az egészet, még a helyszínen! Újabb pár nap, amire ha visszagondolok, úgy érzem, hogy éltem... :)