Rollam a világnak

Addig-addig, hogy az ismerősök körében híre ment annak a ténynek miszerint a tekergéseknek lassan eredménye is lesz. Felkértek egy rövid interjúra aminek, nem titkolom, megörvendtem. Úgy is lehet venni mint egy kibővített bemutatkozást. A mai bejegyzés erről az interjúról szól.

Fotók: Paul White

kérdezett: B.D.T.

A kézdivásárhelyi Gál Lacit nem hatásvadász discoverys túlélőshow, hanem saját tapasztalatai és megfigyelései inspirálták. Kevesen mondhatják el magukról, hogy kvázi testközelből láttak olyan vadállatokat, mint a szarvas, őz, medve, vaddisznó, borz, és le is filmezték/fotózták a vadállatokat. Ő sem beszél sokat, nem dicsekszik e manapság különlegesnek számító képességgel: végzi a dolgát, civil foglalkozása kerékpárjavító, van egy pici műhely-boltja a Kantában. Emellett az Ozsdolán élő Paul White által alapított Transylvanian Wildlife Project “hivatalos” trackerje, azaz nyomkeresője. A TWP csapatának missziója feltérképezni és megmutatni a világnak a térség flórának és faunájának gazdagságát, és a fotókkal mint promóciós anyaggal népszerűsíteni a fenntartható turizmust. Idén együtt dolgoztak a National Geographic-kel, amely dokumentumfilmet forgatott a romániai Kárpátokban. A National Geographic csapatát Laci segítette nyomolvasási és terepismeretével.

Hogy tanulja meg az ember, hogy milyen nyomot hogy értelmezzen? Te kitől tanultad?

Nem volt egy konkrét ember, hosszú folyamat volt, míg idáig eljutottam. Próbálkoztam, könyvben is utánaolvastam, de ezt nem lehet könyvből megtanulni. Ez úgy alakult ki, hogy amit láttam, próbáltam megjegyezni, hallgatóztam, figyeltem…

Vagyis megnézted egy könyvben, hogy hogyan kellene kinéznie egy őzlábnyomnak?

Nem, előbb volt az erdő. Néha láttam az állatot is, és kapcsolatba tudtam hozni az állattal a nyomot, az ürüléket, a fákon hagyott jeleket. Könyvből próbáltam aztán kibogozni, hogy a hímé és a nőstényé hogy néz ki. De másképp van a könyvben, mint a természetben. Télen, ha szerencsénk van, vagy nyáron a sárban nagyon szépen látszik a nyom, pont ahogy le szokás rajzolni. Ám sokáig kell menni a nyomon, hogy 100 százalékig biztosak legyünk benne: azé az állaté, amire gondoltunk.

Mikor kezdtél nyomkövetéssel foglalkozni? És hogyan? Biciklizések vagy túrázások alatt?

Úgy is. Nem tudom pontosan megmagyarázni, egy folyamat volt, hol érdekelt, hol nem. Néha láttam valamit biciklizés közben, valami érdekes nyomot, akkor megálltam, megnéztem.

Le is fényképezted?

Igen, amelyik szép tiszta volt, azt igen. Aztán jött a vadfotózás és filmezés, ezzel együtt alakult ki. Ahhoz, hogy egy állatot le tudjak filmezni, meg kell találni. Így szükség volt a nyomkeresésre.

Volt valaki idősebb, vadász vagy erdei ember, aki segített?

Néhány emberrel hosszabb-rövidebb ideig együtt dolgoztam, de különböző problémák miatt nem maradtunk sokáig együtt, nincs egy állandó ember mellettem.

Mindig csak fotógéppel lőttél állatot, ugye? Lehet, ezért nem találtad meg egy vadásszal a hangot?

Igen, csak fotóztam. A vadászat vagy a hajtás teljesen más, a vadat olyankor csak hátulról látod, vagy amikor elfut. Nem lehet filmezni, fényképezni, ez csak úgy működik, ha folyton ott vagyunk az erdőben; ott kell kelni, feküdni, együtt mozogni az állattal.

Hány éves korod óta foglalkozol ilyesmivel?

A filmezést 2008-ban kezdtem, akkor vettem kamerát. Előtte fényképezőgéppel próbálkoztam, de egy fényképen ugye nem lehet a hangokat, mozgásokat visszaadni – például a szarvasbőgést. Az erdőre egész kicsi korom óta járok, egyik unokatestvérem hordozott magával. De az teljesen más volt, csak sima kirándulások. Komolyabban a vadfotózással, a természettel csak körülbelül 18 éves korom óta foglalkozom.

Milyen egyedül az erdő? Nem félsz ott is aludni?

Jó, sokkal jobb, mint társasággal. Az elején nagyon féltem, néha még most is, de ez átváltozott egyfajta tiszteletteljes félelemmé. Ha valamit hallok, látok, már tudom, hogy mi az. Tudom, hogy kell viselkednem, tudom, hol a helyem a természetben. Amikor kint alszom, függőággyal szoktam menni, és kikötöm két fa közé, helyzettől függően magasabbra, vagy csak egy méterre. Az erdőbe ajánlott kis csomaggal menni, mert különben nem lehet csendben mozogni.

szólj hozzá: Bear III.

Sokat beszélünk arról, meg túl is van tematizálva, hogy a medve milyen veszélyes állat. Mit tudsz erről? Mit kell tenni medvetámadáskor, hogy egyik fél se „járjon rosszul”?

Az igaz, hogy sok támadás van, és az is, hogy a medve erős állat, viszont nem igaz, hogy lassú. Nagyon gyorsan mozog, tud nagyon csendben is járni. A támadások azért fordulnak elő, mert az élőhelyeit kiirtották, ám a medve muszáj valahol elrejtőzzön. Az erdőket pedig a falvak mellett hagyták meg, fent a gerinceken hatalmas pusztításokat végeztek. Nyáron muszáj lehúzódjon a falu mellé a medve, másképp nem tud megélni.

Szerintem a medvetámadásos esetek 99%-ában az ember a hibás. Például ha a kutyát szabadon hagyják az erdőben, ritkán tudnak parancsolni neki. A kutya megtalálja a medvét, felhergeli; ez ha egyedül van, lehet elmegy, de ha anyamedve, megtámadja a kutyát. Az odafut a gazdához, a medve meg követi. A felbőszült vaddal nincs mit kezdeni. Elfutni nem lehet, fára mászni éppen lehet, de utánad mászhat.

Aki csendben jár az erdőben, nagyon oda kell figyeljen mindenre. A vadnak jók az érzékszervei, de nem biztos, hogy észrevesz. Ha a szél az ő irányából fúj, nagyon könnyen meglepheted. Ekkor lehet, hogy az ellenkező irányba kezd menekülni, de lehet, hogy támad. De egyből ordítani sem szabad; nekem eddig bevált, hogy ha meglátok egy állatot, odaszólok csendben, majd fokozatosan emelem a hangerőt, jelezvén, hogy ott vagyok.

szólj hozzá: Carpathian Deer

Akkor csoportosan járjunk inkább?

Igen, ez is működik. Nagyon ritka a környékünkön a vérmedve, amelyik direkt emberhangra megy. A legtöbb vad, ha emberhangot hall, elkerüli messziről. Ha egyedül megyünk, koppantsunk időnként egy fára, vagy kurjantsunk.

Nem csak mítosz a vérmedve, tényleg van olyan? Itt Kovászna megyében?

Volt példa rá, hogy muszáj volt kilőni a medvét, mert két embert mocskolt meg. Persze nem így születik, vagy bántalmazták, vagy egyéb okból ingerelte az ember, az emberi hang. Helyiek mentek gombászni vagy epret szedni, és szándékosan hangosan kiabáltak, de pont arra jött a medve. Egy idő után rászokik, hogy az ember könnyű préda, főleg ősszel vagy tavasszal, amikor nagy szüksége van az élelemre, s így a legegyszerűbb hozzájutnia.

Mi volt az eddigi legdurvább helyzet, amit átéltél?

Egyszer 25-30 méterről fotóztam egy medvét, megfordultam, még tettem pár lépét, visszafordultam, és ott volt már 10 méteren belül. Az állította meg, hogy a másik két srác, akivel voltam, olyant ordítottak, hogy a levegő megfagyott. Soha nem hallottam azóta ehhez hasonló üvöltést. A medve pedig felállt két lábra, s nézelődött, hogy mi ez a hang.

Máskor láttuk a bocsot, s odaszóltunk, hogy vegyen észre, de megjelent az anyamedve. Mi meg kettejük között álltunk. Az anya, hogy védje a bocsot, megindult felénk azonnal, de az egyik lány nagyot sikoltott, és a bocs is visszament az erdőbe. Az anyának meg nem állt szándékában támadni, így ő is elment.

Kóbor kutyák, juhászkutyák elleni védekezésképpen egy borssprayt hordok magammal, de még nem használtam, lassacskán lejár a szavatossága.

De mit csinálsz, ha mondjuk körbevesz 10 juhászkutya?

Van, hogy megvárom, míg kicsit lecsillapodnak, de ha nagyon támadnak, én is támadólag lépek fel. A kutya bizonyos szempontból még veszélyesebb, mint a medve. Medvével, ha nem vagy hülye, valószínűleg nem lesz gond. Kutyák éjjel is támadtak meg, csak világító szemeket láttam, de nem volt olyan, hogy megharapjanak. Amelyik jött, azt lerohantam: „ha te megharapsz, én is megharaplak” hozzáállás. Bármit lehet használni ellenük, ami éppen az ember kezébe kerül. A kutyáknál az van, ha érzik, hogy nem félsz tőlük, békén hagynak. Ám amit a kutyákkal el merek művelni, azt egy medvével nem merném. Van amúgy kimondottan medvespray is, a kérdés csak az, hogy van-e időd használni.

Hogy kerültél kapcsolatba a Transylvania Wildlife Project ötletgazdájával, Paullal?

Van közös barátunk, ő mutatott neki pár rövidfilmet, amiket én készítettem, és az internetre is feltöltöttem. Tetszettek neki, úgy gondolta, hogy valamilyen szinten tudunk együtt dolgozni, s így lassan kialakult.

A National Geographic-kel hogy dolgoztál együtt, hogy jött ez a megkeresés?

A TWP-n keresztül. Kíváncsiak voltak, a vadon, az erdő, a vadvilág milyen állapotban van, milyen az emberek viszonya hozzá. Nekem helyeket kellett felkutatni, vadnyomokat, vadakra utaló jeleket, ha úgy alakul, akkor vadat is. Egy kétnapos túrára kísértem el őket, tehát vadat nagyon nem láttunk. Két hétig voltak itt. De szétnéztek, filmeztek – majd elválik, hogy én is szerepelek-e majd a filmben.

Mi volt a benyomásuk? Él a nyugatiak fejében egy természetközelibb Románia. Megkapták ezt?

Igen, tetszett nekik. De erdőirtást is láttak, és nem döbbentek meg, mert mindenhol van. A rosszról különben nem igazán mondtak véleményt. Inkább az érdekelte őket, ami van; ami nincs, azon hiába siránkozunk.

Neked mi a benyomásod, 10-15 év alatt mennyit irtottak?

Elég sokat, és ehhez képest nagyon kevés az újraültetés. Van, amit nem kellene kivágni. De gyakran nem is az öreg erdőket vágják ki, és nem is telepítik újra. Ha megtennék, egy ilyen ültetvény a vadaknak már 4-5 év múlva paradicsom lenne.

Melyek a kedvenc helyeid? Kütyüt, térképet viszel magaddal?

Nincs igazán kedvenc helyem, egyik hétvégén itt vagyok, másikon egy más helyen. A lényeg, hogy minél távolabb legyen a településektől. Biciklivel vagy gyalog megyek, ez változó. Akárhová tartok, most már egy ismerős út mindig kerül, jól ismerem a terepet.

GPS-t szoktam vinni magammal, feltérképezni, hogy merre jártam éppen. A környéken sohasen használtam térképet, esetleg más megyében. Például amikor a Hargitának a kráterét akartam körbejárni, oda vittem, mert nincs turistajelzés, csak vadcsapások.

Számodra ez hobbi, vagy most már több? Egyáltalán hol adhatnád el a filmjeidet, mondjuk nemzetközi társaságokon kívül?

Hobbinak mondhatnám, még mindig az. Elég sok minden kéne ahhoz, hogy megpróbáljak valamit kihozni belőle, és meg is érje. Sokkal jobb felszerelés, engedélyek kellenének, így hobbi marad.

Volt egy próbálkozásom, nem eladni, csak odaadni egy tévétársaságnak. Sikerült összeraknom egy 40 perces filmet, de azt mondták, annyira amatőr, hogy nincs mit kezdeni vele. Nem pénzért akartam, csak hogy lássák a helyi emberek, mi van. Konkrétan nem indokolták meg, hogy miért nem kell.

A netre mindig rövid, 2 perces videókat teszek fel. Mostmár odafigyeltem bizonyos dolgokra, és ha sikerül összerakni, akkor megint megpróbálom odaadni. A felvételeken elkapott leglényegesebb pillanatokat még nem tettem közzé."