Erdei sorozat - Forest series





RENDELHETŐ!! a laszlogal82@gmail.com vagy tel: 0741530656 Hívjon most!
Magyar és Angol nyelven, ugyanazon DVD-n
AVAILABLE NOW!! in laszlogal82@gmail.com or tel: 0741530656
English and Hungarian on the same DVD
"A történetek a Felső-Háromszéki-medencében játszódnak.
Olyan látásmódon keresztül láthatjuk az erdei élővilágot, amihez majd testközeli jelenlét szükséges. Szó esik az embereknek a természethez való viszonyáról és arról, hogyan kéne viselkedni ahhoz, hogy a természet befogadjon. A primitív állatok azon szokásaiból és viselkedéseiből emel ki néhányat, amelyeket a fejlett emberiségnek nem ártana újratanulnia vagy éppen elgondolkodnia azon, hogy az mennyire helyes a mindennapi életben. A felvételekhez semmilyen ember által alkotott létesítmény nem volt használva és esélyük volt az állatoknak mind az elmenekülésre mind pedig a támadásra. A figyelmes nézők láthatnak és hallhatnak, olyan KIS részleteket, amelyek NAGY félelmeket oszlathatnak el."
A sorozat folytatódik!


2018. július 30.

Stara Fruzina - Vodnikov dom

Ugyanaz az utca, ugyanaz a gödör, ugyanaz a sár, de ezúttal eleve sáros a cipőm is. 😊
Újabb kiruccanást terveztem a Trigláv eléréséért, ezúttal délről. Szlovénia legnagyobb természetes tava a Bohinjsko Jezero, 523 méter magasan fekszik a szlovéniai Júliai Alpok ölelésében. Stara Fuzina település szerves része ez a tó és sok turistaút kiindulópontja. A legenda szerint itt élt a híres Aranyszarv (Zlatorog), a kecskebak, akinek vérétől gyógyító virág terem és szarva a völgy titkos kincsesládájának kulcsa.


Az egyik ilyen út a Voje völgyön visz fel a Júliai Alpokba a Trigláv irányába, több érdekességet ejtve útba, mint például a Mostnica kanyont és két vízesést. A kanyon egyszerűen lenyűgöző a maga színvilágával és formáival. Ebben a bolyongó időben csak elképzelni tudom, amint a hajnali párán át belopja magát a napfény a sziklák közé.


Az út sokáig a patak mellett vezet, végig drótkötél-korlát, mindkét oldalon. Úgy néz ki, hogy ma nem fog kedvezni az idő, mert beborult az ég és már meg is cseppent. A GPS-re felmásolt nyomvonalat egész jól tudom követni, csak néhány méteres különbség van néha. A vízeséseket kihagyom, most nincs idő, mert jó lenne valahova felérni, mielőtt rendesen elkezd esni. Remélem fentebb elég hideg van ahhoz, hogy az eső átmenjen havazóba.



Az út elhagyja a patakot, egyből meredek kaptatóval kezdi és úgy tűnik azzal is folytatja. Most már eleredt az eső rendesen, tiszta …jó. Esővédőt a zsákra, s magamra is. Az erdőben még mindig nincs hó és a jelzés is eltűnt. Szép maga az út, de hosszú és mégiscsak unalmas. Nyomott a hangulatom. Elkalandozok ismét az élet mikéntjén, mint már annyiszor, ha ilyen helyzetbe hoztam magam. Nem mindig egyértelmű az utam, de elég, ha néha van egy-egy jelzés. Őzek ugranak fel és méltatlankodva igyekeznek kissé távolabb tőlem, de nem teszik tönkre magukat. Két szarvasbika nyomát fedezem fel az ösvényen, mert mostanra már ösvénnyé szűkült az út. Vajon hova mennek felfelé?! Telelő helyek vannak ott fent? Lassan köd ereszkedik alá. A fenyőfák közt egy siketfajd tojó ácsingózik az ösvényen. Kétszer is meggondolja, hogy elrepüljön-e. Egy sziklás oldal alatt haladok, fejem fölött zergék, én zavartam fel őket, itt legelésztek az ösvény mellett. A bikák nyomvonala továbbra is itt halad.


Egy meredek részen megvan szakadva a hó, kiráz a hideg tőle, hiszen amint meglátom már hallom is a hócsuszamlás hangját, ami szívbemarkoló érzést vált ki bennem.


Akárcsak az előző két túrán, ismét az van, hogy csak akkor látok embernyomot, ha visszanézek.


A nyomvonal, amit a GPS-re töltöttem fel, nem tetszik. Figyelembe véve a szintgörbéket és a körülményeket, úgy tűnik, nyári útvonalat követ. Nem fogok belemászni, mert a felszíni borítás nem alkalmas erre, többek között lavinaveszély miatt.

A bal bakancsom egyből beázott, mintha vízbe léptem volna, habár, végülis abban vagyok. Megállnék, hogy feltöltsem a bélésemet, de ez a mese most nem erről szól, tehát beérem egy fél tábla csokival, amit egyből befalok és elnyomtatom egy khakival (ez lett a kedvenc gyümölcsöm). Átázott a nadrág is és most, hogy megálltam pár percre, fázni kezdtek a térdeim. Na ez az, amit teljesen el kellett volna kerülnöm. A térdek hűlnek ki a leghamarabb, ha nincs rajtuk védő, és gyakran megtörténik ez. A jövőben megbosszulják mindezt a felelőtlenséget (higgyétek el, nagyon jól tudnak bosszút állni a vesékkel egyetemben!!!).

Közben a hó derékig érő lett, turistajelzést egyáltalán nem látok, valószínűleg a hó alatt van. A fényképezőgép az oldalamon remélem bírni fogja a vizet, hiszen mostoha körülmények elviselésére lett teremtve a Canon 7D-je. Most az egyszer, egész eddigi, többéves együttlétünk során, nem érdekel mi lesz vele, bírnia kell. Na jó, közben leütöm a havat róla, de csak azért, hogy az eső tudjon befolyni, ahol lehetősége van - persze ez csak később villan be. El-el tűnök a hóban a lehavazott fenyők közt, merthogy nem olyan egyszerű ám követni az ösvényt. Meredek oldalakon visz a jelzés a GPS-szerint. Fel és le s megint fel és megint le s hova tovább nem kezd tetszeni. A telefon lefagyott, habár két tokban van, de valahogy az eső bejutott. Senki, mondom senki nem tudja, hogy hol vagyok…, ezzazteígykellezt…, fél úton nem sokkal vagyok túl …, szerencse a Garmin Oregon 550-ese állja a sarat, enélkül …, na mindegy, még velem van!!

A pontos idő: 18:33:20


neh, van jelzés
vizes hóban nehéz, de szép
esik, másik bakancs is beázott
teljesen át vagyok ázva
még messze a menedékház, ahol valószínű senki nincs
mit keresek itt?!?!
esteledik, vagy csak beborult? ha egyáltalán ennél jobban be tud
a havon néhol négykézláb kell mászni, ahhoz, hogy megtartson. minduntalan beszakad, nagy energiaveszteség kikászálódni belőle. túralécen kellene suhanni nem pedig négykézláb mászni a hóban, még jó, hogy senki nem tudja meg
kedvem lenne leülni kicsit, de tényleg csak kicsit
az épület egy meredek völgy túloldalán van, oh, én itt biztos be nem ereszkedem, hogy aztán túl kimászhassak…, na jó, ha befejezted a hisztit, akkor akár indulhatsz is…, háde…, ne mind magyarázz, indíts már! itt fagysz meg!

18:47:42


A testhőmérséklet fenttartása rengeteg energiát igényel. A ruhákat nem cserélhetem le, mert mire felvenném már elázik az esőtől és ha később lesz száraz hely, akkor nem lesz, amit felvegyek. Jelen pillanatban a legjobb nem megállni.

A háznál (1817m) senki nincs, miért is lenne?! Nem szeretem ezt mondani, de én megmondtam 😊 f***. Megnézem jobbról, megnézem balról, sőt a háta mögé is bepillantok, de ott csak egy kazánházszerűséget látok, méretes kéménnyel. Vannak még melléképületek is. Keresek egy létrát és találok is – szép nagy, kihúzható s alumínium, egyből ráfagy a kezem – amivel fel tudok jutni az egyik épület padlásajtójáig. Remélem nyitva van, és, ha bejuthatok az pont elég is lenne a boldogsághoz. Most az legfontosabb, hogy szárazba tegyem magam, ugyanis a vizes kesztyű kezd megfagyni és szó szerint nem érzem az ujjaimat. Alábecsültem a hegyet. Ezt nem szabad és nagyon jól tudom, de mégis megtettem, mert nem mutattak mínusz 20 fokot egész hosszú időre. A polár anyagból készült kesztyű könnyű és meleg, késő tavasztól kora őszig használható, nyáron még esőben is jó lehet, de a vizes anyag, ami a bőrrel érintkezik, hamar lehűti az adott testrészt, mivel a kinti hideget felerősíti a víz hőelvezető képessége. Itt most egy „szélálló” anyagból készült kesztyűt, ha rá tudnék húzni a vizesre, akkor lényegesen csökkenne a hidegérzet, de sajnos erre nincs lehetőségem (ilyent lehet vásárolni). Most már rendesen zuhog az eső és süvít a szél, azt hiszem, hegyen vagyok. Nincs hova beülni, próbálom kinyitni a melléképületen ezt a deszkából készült nyílászárót, de hiába, belül bezárt ablakok vannak. Azt meg nem akarom betörni, de ha nem lesz más lehetőségem, megteszem.

A hőmérséklet drasztikusan csökken. A kesztyű egyre keményebb lesz és nem tudok fogni vele, de ha lehúzóm, akkor sem tudok fogni, tehát nem számít. Végighúzom az ujjaimat az arcomon, majd a deszkákon, nem érzek semmit, és nem azért, mert fapofa vagyok. A kabát is recseg, a nadrág a térdemen nem akar engedelmeskedni és rá-rá nézek, hogy biztos nem akadt be valahova és az fogja vissza a lépéseket?

sötét lett
a hálózsák csak ideig-óráig fog megvédeni a kihűléstől, csak addig, amíg teljesen át nem ázik
még a kutyapajtát is telefújta a szél hóval
itt van három épület s nem találok éjszakázásra alkalmas helyet
gondolkodni!
a ház háta mögött, a kazánháznál szélaljban leszek, legalább, amíg összeszedem magam
ki van írva, hogy „winter room”!!!
óvatosan lenyomom a kilincset és kinyílik az ajtó!

Előszoba, bennebb másik ajtó és abban a szobában ágyak. Hát ez… ez…

A szobában van három ablak, amelyek kívülről zsalugáterrel vannak zárva. Van egy cső a falon keresztül, ez egy szellőző. Van itt még kb három kiló, kissé fonnyadt alma, gyertya, nyolc egy literes dobozban tej és más apróságok, na meg valamennyi euró. Ez utóbbit azok hagyhatták, akik fogyasztottak.

Hoztam sört, de a felénél többet nincs kedvem meginni, amúgy is ökör iszik egymagában.

Éjjel nagy hepajra ébredek. Felkapcsolom a fejlámpát és már meg is értem, miért vizes az a két matrac, ami a szellőző mellett van. Ezen keresztül fújja be a havat a szél - eltorlaszolom, döngeti az ajtót és az ablakokat – kikötöm.

Reggel nem látok ki az ablakon, eltakarja a hó. Nyitom ki a külső ajtót, hát nem szembe jön a hó?! Kilátás nincs semerre, csak sötét köd. Eltakarítom a havat, hogy az ajtót tudjam becsukni. Összepakolok és mikor újra kimegyek, már hóvihar fogad. Kidobok egy lapát havat s ez visszahoz kettőt. Mese nincs, indulni kell. Minden adott egy tökéletes túrához: fagyott ruha, vizes bakancs, hatalmas hófúvások a ház előtt és gondolom nem lesz különb az útvonalon sem

Nem látok, tényleg! Csak sejtésem van, hogy hol kell lemenni. Az épületek között, ahol a tegnap jártam, most minimum két méteres hótorlasz van. Friss hó, nem tart meg. Próbálok feljutni rá, minduntalan elsüllyedek benne. Újra. Újra. Most mászok. Eltűnök a hóba, szemem, szám tele van vele. Süvít a szél, nem is, inkább ordít. Ezt a helyzetet fizikailag csak úgy fogom kibírni, ha megnyugszom, elfogadom a körülményeket és most a legjobb megoldás, ha realizálom és átélem a valóságot.


Szóval a visszafelé út helyenként igencsak izgalmas lesz. A völgyeken átjutni, főleg felfelé a pihe-puha hóban, kész öröm. Van két kitett, meredek oldal, amin le kell ereszkednem, szerencsére nem túl hosszúak, megközelítőleg 200 valamint 300 méter szintkülönbséggel. Egy dologra viszont nagyon fel kell készüljek, mégpedig arra, hogy a GPS akkumulátorjai már egy egész napot mentek és az alacsony hőmérséklet is állandó tényezőként negatívan hat az élettartamukra. Ha le fog merülni, akkor muszáj lesz megállnom és megvárjam valahol a látási viszonyok javulását, bármeddig is fog tartani.

Ahhoz, hogy a GPS-t ki tudjam venni a tokjából, először mindig le kell olvasszam a jeget a cipzárról, majd óvatosan húzom el a kulcsot, nehogy letörjön. Kivenni, megnézni és visszatenni a helyére külön mese lenne, banálisan hangzik, tudom, de meglepő, hogy egy egyszerű művelet mennyi ideig tud tartani ilyen körülmények között.

közben lassan haladok
talán másodpercenként változnak a látási viszonyok rosszról rosszabbra és vissza

13:23:10

13:23:12

ráz a hideg folyamatosan és nem azért, mert fázom. ezért már megérte elindulnom. ismét sikerült elérnem, hogy érezzem mit is jelent élni, mi is az, hogy feszegetni a határokat

fényképezőgép nem indul rendesen, a kezelőgombok lefagytak, a keresőre vastag jégréteg fagyott, a kijelző nem mutat semmit. a képkivágások csak a fantázia szüleményei

13:41:08


ez egy hótorlasz. ami a tegnap nem volt itt

14:00:54


egy ilyen üregbe, ha belecsusszansz, öcsém, biztos nem fog süvíteni a szél a füledbe... vajon milyen mély lehet?

14:05:02
14:05:22
14:18:42

húzódik a képem rendesen, mikor odanyúlok jégcsapokat tappintok. letépek belőlük. ne, várj, itt az ideje egy selfie-nek

14:38:08
14:43:32
14:43:44

Az erdőben tartok egy pihenőt, amíg előveszem a második khakit és egy tábla csokit ééés vizet. Igen, van nálam víz! Jégszilánkok simogatják a manduláimat. A gyümölcs hámozatlanul tűnik el a csoki kiséretében a liter vízzel együtt. Innen még van mit mennem, de már nem ráz a hideg. Ez már az enyém.

14:51:18


A kanyon újra lenyűgöz, a víz színe, a fények hiánya, a mélységérzettel, amit nyújt, a változatosságával.

18:55:40


Rövid expozíciós idő: a víz fodrozódása látszik (1/40 sec).

19:25:36

Hosszú expozíciós idő: a fodrozódás elmosódott, fátyolos. (1/2 sec)


Az időhúzásnak az az eredménye, hogy meg kell várjam az utolsó buszt, ami vissza visz Ljubljánába. Addig is kipróbálok egy tengeriherkentyűs pizzát és valami újabb sört.

A buszon édes az alvás.

(Mai napi tanulság: valahol meg kell érdeklődni, hogy a kitervezett utat télen használják-e?). Megoldás lehetett volna félúton, ha beleülök a hálózsákba, de csakis abban az esetben, ha vízállóvá tudom tenni. Ebben egy bivakzsák segíthetett volna, de nem volt. Ilyenkor vigyázni kell, hogy lavina útjába ne feküdjünk. Lehetőleg szélfújáson belül vagy egy szikla alá, hogy ne havazzon be teljesen, főleg, ha nem zárható a zsák.

Testhő fenntartására gyorsan-emészthető-cukrokban gazdag tápanyagot kellene ilyenkor fogyasztani, mert az emésztés is energiát igényel. Valamint lédús gyümölcsöket, ha a víz megfagyott. Viszont, ha a vízben van elég tápanyag (cukrok), akkor csökken a fagyáspontja. Ezt különböző porok és/vagy táplálékkiegészítők formájában lehet beszerezni és beletenni – még a hegy alatt.

2018. április 9.


Gozd Martuljek-Kranjska Gora
Megyek ugyanazon az utcán, a gödör még mindig ugyanott és ugyanolyan fényes a teteje. Ismét belelépek, már megint sáros lett a cipőm. Na nem baj. 
Még tíz óra sincs és már településen kívül vagyok, jobban megy a járás és a kétnapos izomláz is elmúlt. 


Juliskának ezt a fertályát úgy hívják, hogy Trigláv Nemzeti Park, az egyetlen NP Szlovéniában, de hát nem is férne el több. A legpöckösebb része a Trigláv csúcs 2864m. A teljes terület hegyvidék, jóformán mészkő. 


Mára s Spik (2472) van betervezve, remélem ez járható. Igaz, hogy még mindig az É-i oldalról jövök. 


Elég hamar felérek a menedékházhoz, mert ösvény van tapodva. Ez is zárva, de kellemes meglepetés a téli szálláshely, amit a padlás rejt magában. 


A nyomok viszont nem vezetnek tovább a menedékháztól és a jelzések sem látszanak. Van valami nyomvonal a GPS-en, de azt követni kész katasztrófa: minduntalan derékig vagy legalább térdig süppedek a hóba. Nagyon lassú a haladás. Igyekszem a fák közt járhatóbb helyeket keresni, de nem ez a jó megoldás. Ide túraléc kell vagy legalább hótalp – de jó helyen is van ez a kolozsvári szobámban, ott legalább se nem fázik se nem kopik.
Az erdőből lassan sikerül kievickélnem és bekell látnom, hogy itt nekem ma babér helyett csak jégvirág fog teremni. És nem csak azért, mert ide bizony még a nap sem süt be, hanem mert ez a hegység olyan, hogy az előhegyek után egyből a lényegre tér. Hát te Juliska, te.


Ha már belevágtam, hát hadd szóljon alapon folytatom a hótaposást és próbálom élvezni a helyzetet. Na, de Julisnak ennyi nem elég és bekeményít. Ezt is megpróbálom, de a józan ész azt diktálja, hogy segédeszköz nélkül (jégcsákány, hágóvas, kötél és talán egy társ sem ártana, aki tartja a kötél másik végét) könnyen itthagyhatom a fogam vagy legalábbis nehezen találnám meg a mély hóban. Sőt, a hó letisztítása után, a szikláról szembe vicsorgó kemény jégréteg határozottan utasít el. Frigid egy hegy, legalábbis itt és most az. 


Eddig feljutottam, most jön a neheze, mégpedig az, hogy megválaszoljam magamnak: mit keresek itt? Sorra villannak be azok a képek, amikor az ilyen helyzetekben csak a kötél segített. Hát ezek a képek most egyáltalán nem segítenek, fura játéka ez az elmének.


Boldog pillanatok következnek, amikor újra derékig süppedek az amúgy is mély nyomaimban, innen biztos nem esek ki.
Vissza kínozom magam a menedékházhoz és mivel fél három alig múlt, úgy döntök nekivágok a másik oldalnak. Mielőtt átérnék a völgy másik oldalához, két személy érkezik, teljes harci díszben és pár mondat után lógó orral csúszkálok lefele a meredek, kitaposott ösvényen. Ők ott fognak aludni a házban és holnap mászkálnak egy keveset, természetesen biztosítják egymást. Szerintük ritka az a személy, aki ilyenkor feljutna innen az általam kiszemelt csúcsra. Elhiszem nekik. Biztatnak, h maradjak velük és holnap mászhatok én is az ő felszerelésükkel, de tudom milyen, mikor három személy van egy kötélre – ez nem megy olyan gyorsan, mint az akasztás. Hoppá, ez hülye vicc?
Lefele jó turistához híven, vízesést fotózgatok. 



Közben bevillan, hogy nincs messze a múlt heti hely és ott van az a hosszú völgy, amibe épp csak bejártam a múltkor. 16:14 perckor még múmiákkal bajlódom. 
Nem tudom miért rakták össze ide őket, de jól néznek ki. Ezeket hegyeken szokták használni, ahol a festett jelzés hiányos vagy teljesen hiányzik.


Visszaérek Gozd Martuljek-be és innen aszfaltozott kerékpárúton megyek át Kranjska Gorába, 4km. Már csak az ötlettől is sajognak a térd- és boka ízületeim. A merevtalpú bakancs szépen teszi a dolgát, minden lépésnél rendesen üt vissza, nehogy egy másodpercre is elfeledjem, hol járok. A városba már rendesen el vannak zsibbadva a lábaim, sok apró kövecske nyomja a talpaimat – valójában egy sincs. Végigmegyek a városon, figyelő emberek tekintete követ, nem értem, mi van?! A GPS légvonalban 6km-re mutat egy menedékházat. Huh. Már sötét van és még csak most vagyok itt. Szállodába nem fogok menni! Láttam pár elhagyott házat, talán valamelyikben? De reggel csak tovább kéne menni. Fél óra után indulok tovább. Csak az első pár száz méteren ellenkezik a testem, utána már plafonálódik a szint és nem tud meghatni. Remény és boldogság van: a menedékház felé vezető út ki van taposva, ez annyit tesz, hogy használják azt az építményt…remélem. Hátam mögött hagyom az utolsó lámpát, még van 4.5 km. Az út befordul az erdőbe és emelkedni kezd,  4 km. Teljes sötétség és csend, 3.6 km. Éhes vagyok, 3.2 km. A hó kezd megfagyni, 3 km. A nyomok egyre keményebbek, 2.8 km. Felmordul a gyomrom, 2.6 km. A GPS-t csak néha nézem meg, nehogy lemerüljön 2.5 km. a vastagbelem emészti a vékonyat, 2.4 km. Megállok, teljes harmónia: fehér sáv az út, körben mindenhol fekete fenyők állják strázsájukat, néhány csillag ragyog a szálló fátyolfelhő felett, 2.4 km. van egy keksz a zsebemben, azt leküldöm, 2.3 km. ránézek a GPS-re, 2.2 km, bárcsak ne tettem volna! Nem látok semmit, 2.1 km. Fáradt vagyok, 2.05 km. Dehogy is vagyok! 2 km. Már érzem a füst illatát, 1.95 km. Üresség van bennem, a vastagbél végzett a vékonnyal, 1.91 km. Leülök – nem ülhetsz le – csak egy picit – nem, itt fagysz meg! – van hálózsák – eregéljél csak szépen tovább! – 1.8325 km. Még jó, hogy nem veszek össze magammal, 1.642 km. Ma nem érek oda, 1.641 km. Most erősebb a füst, 1.5 km. Már nincs sok, 1.4 km. A hétközben történt eseményekkel terelem a figyelmem: a laborban végzett munka azért kis mennyiségben jó, sőt kell is, hiába akarok csak terepbiológus lenni, 1.1 km. Víz és csoki, hanem baj lesz, 1 km. Sok mindenre kaphatok választ a medvék viselkedésére vonatkozóan a labormunkán keresztül, 0.9 km. Mindegy mennyit kérnek, csak ehessek meleg ételt, 0.8 km. Teljesen sötét itt az erő, 0.7 km. Na, majd holnap felmegyek egy jó kis kilátóra, 0.6 km. Ezek tiszta fenyővel tüzelnek, 0.5 km. Ma nem érek oda, 0.45 km. Vajon mennyit mentem ma összesen? 0.3 km. Miért nem látszik már az a ház?! 0.2 km. Kiérek az erdőből egy tisztásra, ott a ház, világ az egyik emeleti ablakban. Két kisebb melléképület áll mellette. Körben komoran merednek fölém a sziklafalak, ejha. Lenyomom az előszoba kilincsét, kellemes meleg simogat végig, már érzem a meleg ételt a számban. Kopogok, beköszönök: dobra vecser. Rövid böffenésszerű válasz, majd a félhomályban megjelenik egy idős férfi: we are closed!
Becsukom az ajtót, kívülről. Hát nem nevezném ételnek azt, amit a számban éreztem.
Egyből az egyik melléképület felé veszem az irányt. Mindjárt vízszíntbe teszem magam. A melléképület valami garázsszerűség és jó nagy lakat van rajta. De van teteje. Ez bizony be van deszkázva, na, ez mindennek a teteje! Ha leveszek két deszkát, akkor…akkor miért nem nézem meg a másik oldalát? Itt nincs bedeszkázva, de ez magasan van. De amott láttam létrát. Öt perc múlva már tisztogatom a helyet. 


Zajok hallatszanak a ház felől és erős fényű lámpa pásztázza végig a tisztást, többször is. Körbejárja a házat. Ha idejön, akkor sem fogok elmenni, az biztos. Rendőr ide legközelebb reggelre tud feljönni, de arra már nem leszek itt. Visszament a házba, ezt megúsztam. Étel, hálózsák ki, levetkőzök meztelenre, száraz ruha fel, hálózsákba bé, … . megint lámpázik, ismét körbejárja a házat, most az autót is, világít felém is, de nem láthat be a tető alá, hacsak fel nem jön. Nem jön. Szóval valami tartósat eszem, amit csokival és gyümölccsel nyomtatok éés vizet iszom rá. Minden akkumulátort a zsebembe teszek, a hálózsákba.
Sötét van mikor megébredek, gyors öltözés és pakolás után még mindig sötétben osonok el a ház előtt. A jelzés itt fog vinni tovább egy ösvényen. Ismét nincsenek nyomok, nem értem. Szerencsére itt a hó nem nagy és a jelzések jól látszódnak a fák törzsén. 08:25 van és az erdőhatárt mindjárt elhagyom. 10 óra és még mindig azon vagyok, hogy elhagyjam az erdőhatárt, valami nem jó na. 


A legjárhatóbb részeken igyekszem haladni, persze a jelzés már rég mélyen a hó alatt bújik meg. A völgykatlan kialakítása ezúttal sem változott, viszont itt vannak szép nagy zerge nyomok és majd azokat követem. Ráz a hideg a nagy hómezőn való traverztól, de nincs más lehetőség a felfelé haladáshoz, egyébként is, a zergék is itt mentek. Az vigasztal, hogy olyan nagyot nem tud csúszni a hó, mert elég sok a kiálló szikla és fa. A drága zergék bevártak és ott éktelenkednek a fal alatt és balról egy kiálló sziklán. 


Ismét picinek és semminek érzem magam Juliához viszonyítva. Minden esetre az eddigiekhez képest most állok a legjobban idővel és most már nyomok is vannak. Igaz zerge, de legalább van. Tisztában vagyok a képességek közti különbségekkel, de a lehetőséget kihasználom az ép ész határain belül. „Öreg és vakmerő hegymászó nincs. Vagy vakmerő vagy, vagy megöregszel” mondást szemelőtt tartva ismét nekivágok a hegynek. 


A lejtőszög egyre meredekebb lesz, a zergék lefele mentek el, olyan helyeken ugrálva le vidáman, ahol én két levegővétel alatt érnék le a szabadesés gyorsaságával. Nagy meglepetésemre jelzést találok és a hó alatt még egy turistaösvény nyomvonalát is felfedezni vélem. Ezen haladva a kitettségéből jövök rá, hogy ez csakis nyári útvonal lehet. Ebből az következik, hogy nagyon nem jó helyen vagyok, éppen ezért kell tovább menjek. Több helyen is beszakadt alattam a hó és a lábam alatt nincs más, csupán egy üreg. Újra zerge nyomok, ezúttal biztonságosabb helyre vezetnek, épp csak egy sziklafal feletti átjutást kell megoldanom. Több próbálkozás után, végülis sikerül. A gond az ezzel a mászós résszel, hogy nem tudom, hogy végig tudok-e haladni vagy vissza kell fordulnom és az már nem biztos, hogy menne. 


A nagy sziklafalat megkerülve, fás, keskeny és meredek gerincek futnak fel a tető irányába. Itt zavarom meg pihenésükben a zergéket. 


Ez már jóval biztonságosabbnak tűnik, mindaddig míg be nem szakad a hó ismét. Csak dúvad szembe a hó és nincs semmi használható fogás vagy állás. Ha mégis sikerül felkerülni a hó felszínére egy-két lépés után ismét elsüllyedek. 


Egyre több a megcsúszott hóréteg és úgy érzem, hogy eddig s ne tovább, pedig már majdnem feljutottam, de hová is? Vajon még mennyi ilyen rés van ezután? Úgy gondolom, hogy ha ennyire el van válva a hó az aljzattól, akkor már nem az a kérdés, hogy lesz-e lavina, hanem az, hogy mikor. 


Belátom, hogy ennyire voltam képes és elindulok vissza. A lefelé út sem leányálom, de nem is álmodozni jöttem ide. 


A gond azzal van, hogy sokszor nem látom, hova lépek és van néhány rész, ahol egy kicsúszás nem lenne jó. Nagyon hiányolom a jégcsákányokat! 


Ugyanakkor örülök, hogy nincsenek velem, mert akkor még ilyenebb helyzetekbe is belevinnének és tudom, hogy ettől arrafelé hatványozottan nő a veszély. Amúgy is, mit is keresek itt egyedül?!


Mire a patakvölgybe érek az idő rosszra fordul. Meg is köszönöm Julisnak, hogy kitartott eddig.


Visszafele az útelágazásnál az új utat választom. A tisztás, ahova kiérek teljesen lenyűgöz és annak ellenére, hogy a sötét ismét utolér, bő fél órát töltök itt. 


Közben megtalálom azt a részt ahová feljártam és nyugodtan veszem tudomásul, hogy jó döntést hoztam, amikor visszafordultam. 

A tömb jobb felső, kiálló csúcsa alá jutottam fel

A szilaj hegyi patak kerekre csiszolt kövei éles ellentétben állnak a tornyosuló sziklatömbök formáival. Sok ezen kövek közül valószínű, hogy olyan magasan kezdte.



Az út a Vrsic hágóhoz vezet és az ott található, egyetlen nyitva lévő vendéglátóipari egység személyzete szerint, busz itt csak nyáron jár, turistaszezonban. 
Nos, mivel itt nem maradhatok és mivel még fiatal az idő, a Nap csak alig ment le, el is indulok. 


Még jó, hogy ez a 9km mind lefelé tart. És milyen szép aszfalt 8.5 km, és milyen szépen kacskaringózik, 8.3 km. Minél nagyobbakat lépek, annál mélyebbrehatóan érzem a szilárd talaj-bakancs kombó szívszaggató hatását a hersegő térdem magasságában, 8km. Le fogom húzni a bakancsot, 7.8 km, autó jön, intek neki. Még csak vissza sem int. Na várj, itt le tudom vágni a kanyart és még egyszer fogok inteni. Mégsem intek, de ezúttal nagy ívben kerül ki, 7 km. A negyedik autó felvesz és egész a buszmegállóig visznek, habár kitérőt jelent nekik. 😊
Még szűk két óra buszozás. Még fél óra gyalogban keresztül Ljubljánán. Fel a 4.-re és már vége is a hétvégének.
De jön a következő!